Bemutatkozás

Üdvözöllek kedves látogató!

A nevem Márton Béla, alias pumpili. A pumpili becenevet egy barátom ragasztotta rám évtizedekkel ezelőtt, de már nem tudom, hogy miért vagy honnan jött a név. A lényeg, hogy amikor az első internetszolgáltatóm megkérdezte, milyen e-mail nevet szeretnék, ez jutott az eszembe. Ettől fogva az interneten ezt használom szinte mindenhol.

Tovább próbálkozom a honlap illetve blog készítés varázslatos útvesztőiben. Az esetleges hibáimat nézzétek el, kezdő vagyok és leszek is mindig ebben a témában, de azért igyekszem a legjobbat nyújtani. Alapjában véve a csatornák horgászatáról szól ez az oldal, mivel én egy megrögzött csatornapecás vagyok. Természetesen a más vizeken szerzett élményeimet vagy kudarcaimat is megosztom veletek.

Minden egyes írás (más rovatokban is) a saját tapasztalatomon alapul, az esetleges külső forrásokat mindig feltüntetem. Ha van kedved, olvasd el a lentebbi nem túl rövid bemutatkozásomat és horgásszá válásom történetét.

Kellemes böngészést és köszönöm, hogy meglátogattad a blogomat!

Szenvedélyes, de egyszerű horgász vagyok, aki immár több mint 40 éve űzi ezt a hobbit több-kevesebb sikerrel. Egy Tolna-megyei kis községben kaptam meg a “fertőzést” olyan 6-7 éves koromban, mikor a nyári szünet idejére szüleim levittek a nagybátyámékhoz. Mivel szüleim egész nyáron dolgoztak, rám meg felügyelni kellett valakinek (borzasztóan rossz gyerek voltam), ezért esett a választás anyám rokonaira.

Apám egy Szabolcs-megyei,  Tisza-parti kis faluból származik, ott is töltöttem néhány nyarat, de ez már egy másik történet. Szóval pesti gyerek lévén, a vidéki élet óriási élményeket tartogatott számomra. Már a leutazás is szenzációs volt, mert egy 424-es gőzös húzta a füst szagú kormos kocsikat.

Ez a mozdony egy csodálatos szerkezet, gyerek szemmel nézve pedig egy  hatalmas fújtató-sziszegő fémszörnynek tűnt. Imádtam! Természetesen már a vonatozás sem volt zökkenőmentes, mert nyughatatlan lévén állandóan kidugtam a fejemet az ablakon, ezt pedig a fémszörny egy-egy koromszemcsének a szemembe juttatásával honorált, amit aztán anyám bosszúsan próbált meg kipiszkálni benyálazott zsebkendő segítségével.

A vonatról buszra kellett átszállni. Na az is egy csoda volt a pesti gyereknek! Akkoriban még a városi buszoknak az elejükben, a sofőr mellett volt a motor, igen nagy zajt keltve ezzel. A távolsági buszok viszont már farmotorosok voltak, ezért ha valaki az elejében tartózkodott (főleg ha gyerek az illető), a motorzaj hiánya miatt, úgy tűnt mintha valami láthatatlan erő tolta volna előre a monstrumot.

A busz mielőtt beért a faluba áthaladt egy hídon, a Sió-csatorna hídján. A csati közvetlenül a falu mellett folyik el, ennek a csatornának a partján  kezdődött el minden :)  Nagybátyám, Jani-bátya akasztotta rám a “fertőzést”. Elég volt egyszer levinnie pecázni a Sió-partra és elkapott a láz. Többet nem tudott levakarni magáról, egész nap nyaggattam; Jani-bátya mikor megyünk horgászni?

Maga a csatorna pár száz méterre volt csak a faluvégen lévő házuktól. Útközben átmentünk egy holtágon, (ami a falu horgászvize volt de csak hétvégén lehetett rajta horgászni), majd egy kukoricáson, és már ott is voltunk a sűrű bokrokkal benőtt parton. Itt mindenkinek saját helye volt, amit úgy készítettek el hogy kinéztek egy követlenül a víz szélén növő kissebb fát vagy bokrot, félig befűrészelték, majd beledöntötték a vízbe. A meredek parton lépcsőfokokat képeztek ki ásóval és készen is volt a hely.

A bedöntött fának két szerepe volt, haltartó helyként szolgált, és megfogta az erős sodrást. Ez utóbbira nagy szükség volt mert akkoriban ezen a környéken még csak az úszós  horgászatot ismerték. A felszerelés végtelenül egyszerű volt, egy 2,5-3 méteres kiszárított bodzabot, valamilyen sprőd vastag zsinór, libatoll úszó, némi ólom és egy horog. Nekem készített a báttya egy rövidebb, vékonyabb damillal, kisebb horoggal szerelt botot, ez lett életem első horgászbotja.

Ezekkel a felszerelésekkel gyakorlatilag 4-5 kilós pontynál nagyobbat szinte lehetetlen volt kifogni. Vajon mekkora halak élhettek a vizeinkben amikor még nem volt meg a technika a kifogásukhoz… Volt még egy fanyelű merítőhálónk és egy oldaltarisznyánk. Ebben vittük a csalit és hoztuk el a halat. Ja még vittünk egy rossz pokrócot a fenekünk alá. Ennyi volt a felszerelés.

A közvetlen vízpartot néma csendben, szinte lábujjhegyen közelítettük meg, amit nem nagyon értettem gyerekfejjel de ma már tudom hogy a kisebb csatornákon a siker egyik kulcsa a csend. Etetés gyanánt néhány marék kukoricadara került az uszó köré, a csalink pedig giliszta, mézes-pirospaprikás kenyérgyurma volt amit én gyúrtam nagy büszkén miközben sétáltunk a csati felé.

A horgászat pirkadattól kezdődött, de csak néhány órát tartott, valamint este sötétedés előtt 2-3 órával mentünk le és még világosban abbahagytuk. A fogás általában néhány kárász-keszeg volt. A legnagyobb hal amit fogtam, egy méter körüli angolna volt, ami iszonyatosan erősen küzdött. Először persze nem tudtam milyen hal, mert föl sem tudtam emelni a fenékről. Akkor éppen a nagypapámmal horgásztam, aki a mellettem lévő állásban leste a kapást.

Nosza, kiabáltam neki;
-Papa! Hozza a merítőt mert akkora halam van hogy nem bírom kivenni!
Hozta is az öreg, de elég lassan, én meg nem bírtam magammal ezért vízszintesbe állítva a botot elkezdtem hátrálni föl a partoldalon, így akarván kihúzni a halat a vízből. Mikor aztán megláttam mi van a zsinór végén, ordítottam egy nagyot és kishíján eldobtam a botot. Egy óriási sötét színű kígyó tekergett össze-vissza a horgon.

Ijedtemben hátrébb léptem, ezzel teljesen kihúzva a kígyót a vízből, az meg rátekeredett egy kiálló gyökérre, rántott egyet magán ezzel eltörte a horgot, majd nemes egyszerűséggel visszasiklott a vízbe. Én meg csak álltam ott bambán nézve hűlt helyét és nem tudtam eldönteni, örüljek vagy búsuljak. Közben a papa is odaért.
-Na hol a hal?
-Leszakadt papa!
-Aztán mi volt?
-Egy hatalmas angolna!
Mert addigra már rájöttem hogy életem első angolnájával hozott össze a horgászsors.
-Sose búsulj, az csak egy kígyó nem jó az semmire! -vigasztalt.
Azért amikor visszaültünk a helyünkre, egy kicsit megsirattam a nagy vízikígyót smile

Azóta sok víz lefolyt a Sión, sokféle horgászvízen szerencsét próbáltam, de a legjobban a csatorna-partokon érzem magam. Ezeken a kis vizeken ritkán lehet ugyan kapitális fogásokra számítani, de a csend, a nyugalom, a kevés horgász és a természet bőkezűsége bőven kárpótol ezért.