Bemutatkozás

 

Ego

Ego

A nevem Márton Béla, alias pumpili. Szenvedélyes, de egyszerű horgász vagyok, aki immár több mint 40 éve űzi ezt a hobbit több-kevesebb sikerrel. Egy Tolna-megyei kis községben kaptam meg a “fertőzést” olyan 6-7 éves koromban, mikor a nyári szünet idejére szüleim levittek a nagybátyámékhoz. Mivel szüleim egész nyáron dolgoztak, rám meg felügyelni kellett valakinek (borzasztóan rossz gyerek voltam), ezért esett a választás anyám rokonaira. Apám egy Szabolcs-megyei,  Tisza-parti kis faluból származik, ott is töltöttem néhány nyarat, de ez már egy másik történet. Szóval pesti gyerek lévén, a vidéki élet óriási élményeket tartogatott számomra. Már a leutazás is szenzációs volt, mert egy 424-es gőzös húzta a füst szagú kormos kocsikat.

 

 

A 424-es

Ez a mozdony egy csodálatos szerkezet, gyerek szemmel nézve pedig egy  hatalmas fújtató-sziszegő fémszörnynek tűnt. Imádtam! Természetesen már a vonatozás sem volt zökkenőmentes, mert nyughatatlan lévén állandóan kidugtam a fejemet az ablakon, ezt pedig a fémszörny egy-egy szikrának a szemembe juttatásával honorált, amit aztán anyám bosszúsan próbált meg kipiszkálni benyálazott zsebkendő segítségévelvel. A vonatról buszra kellett átszállni. Na az is egy csoda volt a pesti gyereknek! Akkoriban még a városi buszoknak az elejükben, a sofőr mellett volt a motor, igen nagy zajt keltve ezzel. A távolsági buszok viszont már farmotorosok voltak, ezért ha valaki az elejében tartózkodott (főleg ha gyerek az illető), a motorzaj hiánya miatt, úgy tűnt mintha valami láthatatlan erő tolta volna előre a monstrumot.

 

 

A régi Volán busz

A busz mielőtt beért a faluba áthaladt egy hídon, a Sió-csatorna hídján. A csati közvetlenül a falu mellett folyik el, ennek a csatornának a partján  kezdődött el minden 🙂  Nagybátyám, Jani-bátya akasztotta rám a “fertőzést”. Elég volt egyszer levinnie pecázni a Sió-partra és elkapott a láz. Többet nem tudott levakarni magáról, egész nap nyaggattam; Jani-bátya mikor megyünk horgászni? Maga a csatorna pár száz méterre volt csak a faluvégen lévő házuktól. Útközben átmentünk egy holtágon, (ami a falu horgászvize volt de csak hétvégén lehetett rajta horgászni), majd egy kukoricáson, és már ott is voltunk a sűrű bokrokkal benőtt parton. Itt mindenkinek saját helye volt, amit úgy készítettek el hogy kinéztek egy követlenül a víz szélén növő kissebb fát vagy bokrot, félig befűrészelték, majd beledöntötték a vízbe. A meredek parton lépcsőfokokat képeztek ki ásóval és készen is volt a hely. A bedöntött fának két szerepe volt, haltartó helyként szolgált, és megfogta az erős sodrást. Ez utóbbira nagy szükség volt mert akkoriban ezen a környéken még csak az úszós  horgászatot ismerték. A felszerelés végtelenül egyszerű volt, egy 2,5-3 méteres kiszárított bodzabot, valamilyen sprőd vastag zsinór, libatoll úszó, némi ólom és egy horog. Nekem készített a báttya egy rövidebb, vékonyabb damillal, kisebb horoggal szerelt botot, ez lett életem első horgászbotja. Ezekkel a felszerelésekkel gyakorlatilag 4-5 kilós pontynál nagyobbat szinte lehetetlen volt kifogni. Vajon mekkora halak élhettek a vizeinkben amikor még nem volt meg a technika a kifogásukhoz… Volt még egy fanyelű merítőhálónk és egy oldaltarisznyánk. Ebben vittük a csalit és hoztuk el a halat. Ja még vittünk egy rossz pokrócot a fenekünk alá. Ennyi volt a felszerelés. A közvetlen vízpartot néma csendben, szinte lábujjhegyen közelítettük meg, amit nem nagyon értettem gyerekfejjel de ma már tudom hogy a kisebb csatornákon a siker egyik kulcsa a csend. Etetés gyanánt néhány marék kukoricadara került az uszó köré, a csalink pedig giliszta, mézes-pirospaprikás kenyérgyurma volt amit én gyúrtam nagy büszkén miközben sétáltunk a csati felé. A horgászat pirkadattól kezdődött, de csak néhány órát tartott, valamint este sötétedés előtt 2-3 órával mentünk le és még világosban abbahagytuk. A fogás általában néhány kárász-keszeg volt. A legnagyobb hal amit fogtam, egy méter körüli angolna volt, ami iszonyatosan erősen küzdött. Először persze nem tudtam milyen hal, mert föl sem tudtam emelni a fenékről. Akkor éppen a nagypapámmal horgásztam, aki a mellettem lévő állásban leste a kapást. Nosza, kiabáltam neki;
-Papa! Hozza a merítőt mert akkora halam van hogy nem bírom kivenni!
Hozta is az öreg, de elég lassan, én meg nem bírtam magammal ezért vízszintesbe állítva a botot elkezdtem hátrálni föl a partoldalon, így akarván kihúzni a halat a vízből. Mikor aztán megláttam mi van a zsinór végén, ordítottam egy nagyot és kishíján eldobtam a botot. Egy óriási sötét színű kígyó tekergett össze-vissza a horgon. Ijedtemben hátrébb léptem, ezzel teljesen kihúzva a kígyot a vízből, az meg rátekeredett egy kiálló gyökérre, rántott egyett magán ezzel eltörte a horgot, majd nemes egyszerűséggel visszasiklott a vizbe. Én meg csak álltam ott bambán nézve hűlt helyét és nem tudtam eldönteni, örüljek vagy búsuljak. Közben a papa is odaért.
-Na hol a hal?
-Leszakadt papa!
-Aztán mi volt?
-Egy hatalmas angolna!
Mert addígra már rájöttem hogy életem első angolnájával hozott össze a horgászsors.
-Sose búsulj, az csak egy kígyó nem jó az semmire! -vigasztalt.
Azért amikor visszaültünk a helyünkre, egy kicsit megsirattam a nagy vizikígyót 🙂 Azóta sok víz lefolyt a Sión, sokféle horgászvizen szerencsét próbáltam, de a legjobban a csatorna-partokon érzem magam. Ezeken a kis vizeken ritkán lehet ugyan kapitális fogásokra számítani, de a csend, a nyugalom, a kevés horgász és a természet bőkezűsége bőven kárpótol ezért.

 

A dömsödi-övcsatorna

Halálfejes lepke a csatornapartról

 

 

 

 

 

 

 

 

Free Blackberry Phones for Sale | Thanks to Savings Account Rates, Best CD Rates and Credit Repair